Közeleg a nyári szünet, amikor végre rengeteg lehetőségünk adódik arra, hogy magunk mögött hagyjuk a négy falat, és a szabadban legyünk a gyerekekkel. A mezítlábas szaladgálás, a vízparti kalandok és a kötetlen játékok nemcsak felejthetetlen nyári emlékeket adnak, de észrevétlenül, lépésről lépésre készítik fel a gyerekeket az iskola kihívásaira is.
A hétköznapok legtöbbször a rohanásról szólnak: óvoda, iskola, munka, különórák és a véget nem érő teendők. Lehet, hogy nálatok is a főzés vagy a házi feladat tölti ki az estéket, de ha marad is egy kis idő, az egész napos intézményi lét után valószínűleg szívesebben mentek a szabadba mozogni vagy sétálni. Mégis, ha néha sikerül leülni az asztal köré egy játékkal, az valami olyat ad, amit a tévézés vagy a külön kütyüzés nem tud.
Ha a gyerek épp dühösen kiabál, vagy mérgesen csapkodja az asztalt egy vesztes meccs után, szülőként könnyű arra a következtetésre jutni, hogy „na, a lövöldözős játék megint kihozta belőle az állatot”. De vajon tényleg a játék az oka, ha valaki agresszív a való életben?
Minden szülő életében eljön a pillanat, amikor a gyermeke a szemébe néz, és olyat állít, amiről a szülő pontosan tudja, hogy nem igaz. Ilyenkor könnyű megijedni: „Elrontottam valamit? Miért csinálja?” A jó hírem az: 6 éves kor alatt valójában nem is beszélhetünk valódi hazugságról.
Elsétálsz a szoba előtt, és hallod, amint a gyermeked a szobájában halkan motyog. Éppen a kisautóit instruálja, vagy egy képzeletbeli incidenst beszél meg a plüssmackójával, – esetleg csak érthetetlenül motyog valamit az orra alatt. Bevallom őszintén én mindig megálltam hogy meghallgassam mit beszél a gyerkőc, de annyira halkan szokott motyogni, hogy soha nem hallottam belőle sokat…
Az egyik legfontosabb készségnek tartom a reziliencia megtanítását a gyermekek és a felnőttek körében is. A tapasztalataim szerint erről keveset beszélünk, és sokakban él ezzel kapcsolatban téves elképzelés, amikor egy-egy konkrét helyzet adódik a gyereknevelés területén.
Sok kisgyermekes szülő keres meg azzal az aggodalommal, hogy gyermeke írás vagy olvasás közben rendszeresen összekeveri, esetleg tükrözve írja a b és a d betűket. Ilyenkor rögtön felmerül a félelem: „Lehet, hogy diszlexiás a gyerekem?”
Amikor bepillantasz hozzánk, és azt látod, hogy a gyereked épp apró tárgyakkal babrál, babokat pakolgat, kiskanalakkal „játszik”, egyensúlyoz, gyurmázik vagy csipeszel, talán felmerül benned: Vajon ez tényleg elég? Nem kellene már a betűket tanulnia? A szomszéd gyereke már tudott írni és olvasni, mire elkezdte az első osztályt.
A szabad játék nem csupán időtöltés: ez az a különleges tér, ahol a gyermeked megtapasztalhatja saját kreativitása erejét. Ezáltal éli meg, hogy képes hatni a világra, és nincs szüksége állandó külső iránymutatásra ahhoz, hogy valami igazán érdekes dologba kezdjen. Ez az önállóság és az önszabályozás egyik legfontosabb tere.
Ismerős az érzés, amikor elindul a hét, aztán azon kapod magad, hogy holnap már péntek?
A legtöbb családban a hétköznapok nem a ráérős reggelekről vagy a délutáni hosszú sétákról szólnak. Egyszerűen felgyorsult a világ, és a ritmus, amiben élünk, inkább hasonlít egy logisztikai kihívásra, mintsem nyugodt családi idillre. Próbáljuk összehangolni a munkát, a különórákat, a háztartást, a főzést és az öngondoskodást is. Sport, barátok, párkapcsolati minőségi idő – sokszor örülünk, ha azt meg tudjuk beszélni, ki megy a gyerekért, vagy mi lesz a vacsora.
Tapasztalataim szerint a gyakorlatban megoszlanak a vélemények a kérdésben. A én személyes és a szakmai véleményem is az, hogy semmiképpen. De miért ne? Sok szülő egyszerűen sajnálja a gyermekét, esetleg el akarja kerülni a sírást. Nem szeretnék, hogy egy alapvetően jó élménynek szánt családi esemény, mint a társasozás a végén szomorúságba és/vagy hisztibe torkolljon. Az is lehet, hogy a gyerek kudarca egy olyan “gombot” nyom meg a szülőben, ami kellemetlen érzéseket vált ki, amit kényszeresen próbál elkerülni. Merthogy nem ezért kezdtük el, hanem hogy jól érezzük magunkat.
Valószínűleg már minden szülő ismeri a mondatot: “Anya, Apa unatkozom!” Talán azonnal azon kezdünk el gondolkodni, hogyan foglaljuk le a gyermekünket. Úgy érezzük a mi felelősségünk, hogy a hasznosan töltse az idejét.
Talán már hallottuk azt a szót, hogy képességfejlesztés. De mit is jelent pontosan, és miért beszélünk róla annyit az iskolába lépés előtt? Nézzük meg egy hétköznapi példán keresztül! Gyakran halljuk, hogy az iskolába lépésnek különböző kritériumai vannak.
Manapság szülőként óriási nyomás nehezedik ránk: minden lehetőséget meg szeretnénk mutatni a gyermekeinknek, nehogy lemaradjanak valamiről. Rengeteg információ zúdul ránk, amit nehéz szűrni.
Az iskolakezdés előtti időszak minden család életében izgalmas és sokszor kissé bizonytalan korszak. A szülők természetesen szeretnék, hogy gyermekük magabiztosan, boldogan és valóban felkészülten kezdhesse az első osztályt.
Vajon mi történik ha egy tapasztalt gyógypedagógus, egy kreatív grafikus és egy lelkes 1. osztályos kislány összeül a nappaliban? Megszületik a Monkies – A legfincsisztikusabb banán társasjáték, amiben nemcsak a Monkiek hanem a család is jól szórakozhat. Amikor elkezdtük tervezni a Monkies-t, egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: olyan értéket teremteni, ami úgy fejleszt, hogy közben szórakoztat.