A hétköznapok legtöbbször a rohanásról szólnak: óvoda, iskola, munka, különórák és a véget nem érő teendők. Lehet, hogy nálatok is a főzés vagy a házi feladat tölti ki az estéket, de ha marad is egy kis idő, az egész napos intézményi lét után valószínűleg szívesebben mentek a szabadba mozogni vagy sétálni. Mégis, ha néha sikerül leülni az asztal köré egy játékkal, az valami olyat ad, amit a tévézés vagy a külön kütyüzés nem tud.
Ha a gyerek épp dühösen kiabál, vagy mérgesen csapkodja az asztalt egy vesztes meccs után, szülőként könnyű arra a következtetésre jutni, hogy „na, a lövöldözős játék megint kihozta belőle az állatot”. De vajon tényleg a játék az oka, ha valaki agresszív a való életben?
Amikor bepillantasz hozzánk, és azt látod, hogy a gyereked épp apró tárgyakkal babrál, babokat pakolgat, kiskanalakkal „játszik”, egyensúlyoz, gyurmázik vagy csipeszel, talán felmerül benned: Vajon ez tényleg elég? Nem kellene már a betűket tanulnia? A szomszéd gyereke már tudott írni és olvasni, mire elkezdte az első osztályt.