Nálatok is elhangzik rendszeresen a kérdés az óvoda vagy az iskola után, hogy: „Na, milyen napod volt ma? Mi történt veled?” A válasz pedig sokszor csak egy halk morgás, egy vállrándítás, vagy a klasszikus, egyszavas unalomig ismételt felelet: „Semmi.” Rengeteg cikk szól a klasszikus beszélgetésindító mondatokról, amelyekben olyan hasznos tanácsokat olvashatunk, hogy fogalmazzunk meg konkrétabb kérdéseket. Például: „Mit ebédeltetek? Történt-e ma valami ami megnevettetett?” Ez teljesen rendben van, és érdemes is megfogadni ezeket a tanácsokat.
Július végén beszélgettem Kingával. A kisfia, Milán, szeptemberben kezdi az első osztályt. Kinga elmesélte, hogy az elmúlt hetekben minden a menetrend szerint haladt: megvették az 1. osztályos iskolatáskát, a mintás tolltartót a hozzá illő tornazsákkal, a füzeteket és a bevasalható ovis jelek helyére lépő névcímkéket. Milán végtelenül büszke, otthon a nappaliban masírozik a táskával a hátán, és alig várja, hogy becsengessenek.
„Majd az óvodában megtanítják a gyereknek, amire szüksége lesz a suliban” – gondolhatja sok szülő az utolsó évben. Azonban ez nem teljesen így van. Ugyanis vannak olyan apró, gyakorlati dolgok, amik kifejezetten a szülői feladatok közé tartoznak, és ezekre egy intézményi csoportban egyáltalán nincs, vagy csak nagyon kevés idő jut.
Egy barátnőm múlt héten azzal keresett meg, hogy úgy érzi, elbukott mint szülő. A története minden kisgyermekes család számára ismerős: a hatéves kisfia, Marci, a tableten nézte a kedvenc meséjét. Amikor lejárt a megbeszélt idő, odament, és kedvesen szólt: „Marci, ennyi volt, kapcsold ki kérlek.” Marci meg sem hallotta. A barátnőm még kétszer szólt, majd amikor negyedjére sem történt semmi, egyszerűen elvette a készüléket.
Késő este van, a kánikula lassan alábbhagy, te pedig a teraszon ülsz, és a telefonodon görgeted a közösségi médiát. Szembejön veled egy poszt egy hiperintenzív iskola-előkészítő táborról, és a gyomrod hirtelen görcsbe rándul. A szobában már ott áll a vadiúj, csillogó iskolatáska, de te a megkönnyebbülés helyett hirtelen úgy érzed, valamiről lemaradtatok. Bekúszik a kétely: „Szeptemberben kezdi az elsőt, mi pedig egész évben nem jártunk semmilyen külön foglalkozásra. Vajon hátrányból indul majd? Elkéstem vele?”
Ha a gyerek épp dühösen kiabál, vagy mérgesen csapkodja az asztalt egy vesztes meccs után, szülőként könnyű arra a következtetésre jutni, hogy „na, a lövöldözős játék megint kihozta belőle az állatot”. De vajon tényleg a játék az oka, ha valaki agresszív a való életben?
Elsétálsz a szoba előtt, és hallod, amint a gyermeked a szobájában halkan motyog. Éppen a kisautóit instruálja, vagy egy képzeletbeli incidenst beszél meg a plüssmackójával, – esetleg csak érthetetlenül motyog valamit az orra alatt. Bevallom őszintén én mindig megálltam hogy meghallgassam mit beszél a gyerkőc, de annyira halkan szokott motyogni, hogy soha nem hallottam belőle sokat…
Az egyik legfontosabb készségnek tartom a reziliencia megtanítását a gyermekek és a felnőttek körében is. A tapasztalataim szerint erről keveset beszélünk, és sokakban él ezzel kapcsolatban téves elképzelés, amikor egy-egy konkrét helyzet adódik a gyereknevelés területén.
A szabad játék nem csupán időtöltés: ez az a különleges tér, ahol a gyermeked megtapasztalhatja saját kreativitása erejét. Ezáltal éli meg, hogy képes hatni a világra, és nincs szüksége állandó külső iránymutatásra ahhoz, hogy valami igazán érdekes dologba kezdjen. Ez az önállóság és az önszabályozás egyik legfontosabb tere.
Ismerős az érzés, amikor elindul a hét, aztán azon kapod magad, hogy holnap már péntek?
A legtöbb családban a hétköznapok nem a ráérős reggelekről vagy a délutáni hosszú sétákról szólnak. Egyszerűen felgyorsult a világ, és a ritmus, amiben élünk, inkább hasonlít egy logisztikai kihívásra, mintsem nyugodt családi idillre. Próbáljuk összehangolni a munkát, a különórákat, a háztartást, a főzést és az öngondoskodást is. Sport, barátok, párkapcsolati minőségi idő – sokszor örülünk, ha azt meg tudjuk beszélni, ki megy a gyerekért, vagy mi lesz a vacsora.
Tapasztalataim szerint a gyakorlatban megoszlanak a vélemények a kérdésben. A én személyes és a szakmai véleményem is az, hogy semmiképpen. De miért ne? Sok szülő egyszerűen sajnálja a gyermekét, esetleg el akarja kerülni a sírást. Nem szeretnék, hogy egy alapvetően jó élménynek szánt családi esemény, mint a társasozás a végén szomorúságba és/vagy hisztibe torkolljon. Az is lehet, hogy a gyerek kudarca egy olyan “gombot” nyom meg a szülőben, ami kellemetlen érzéseket vált ki, amit kényszeresen próbál elkerülni. Merthogy nem ezért kezdtük el, hanem hogy jól érezzük magunkat.
Valószínűleg már minden szülő ismeri a mondatot: “Anya, Apa unatkozom!” Talán azonnal azon kezdünk el gondolkodni, hogyan foglaljuk le a gyermekünket. Úgy érezzük a mi felelősségünk, hogy a hasznosan töltse az idejét.
Talán már hallottuk azt a szót, hogy képességfejlesztés. De mit is jelent pontosan, és miért beszélünk róla annyit az iskolába lépés előtt? Nézzük meg egy hétköznapi példán keresztül! Gyakran halljuk, hogy az iskolába lépésnek különböző kritériumai vannak.
Manapság szülőként óriási nyomás nehezedik ránk: minden lehetőséget meg szeretnénk mutatni a gyermekeinknek, nehogy lemaradjanak valamiről. Rengeteg információ zúdul ránk, amit nehéz szűrni.
Az iskolakezdés előtti időszak minden család életében izgalmas és sokszor kissé bizonytalan korszak. A szülők természetesen szeretnék, hogy gyermekük magabiztosan, boldogan és valóban felkészülten kezdhesse az első osztályt.