A modern pszichológia szerint a reziliencia nem a sérthetetlenségről szól, hanem a rugalmasságról. Nem az a cél, hogy a gyerek ne essen el, hanem az, hogy tudja, hogyan álljon fel, és közben ne veszítse el a saját képességeibe vetett hitét.
Mit jelent a reziliencia a modern pszichológia szerint?
A reziliencia (vagy rugalmas alkalmazkodóképesség) képessé tesz minket arra, hogy a stresszhatások, traumák vagy nehézségek után ne csak „túléljünk”, hanem képesek legyünk visszatalálni önmagunkhoz, és fejlődjünk általa. Ez egy folyton változó, visszatérő folyamat, amelyben a környezetünk és belső erőforrásaink állandó kölcsönhatásban vannak.
A reziliencia tartópillérei:
Önszabályozás: A képesség, hogy felismerjük és kezeljük a feltörő érzelmi viharokat. Ez nem az elfojtást jelenti, hanem a düh, a félelem vagy a szomorúság „elviselését” anélkül, hogy azok teljesen lebénítanának. A gyerek akkor lesz erős ha azt tapasztalja ha a rossz érzések nem jelentenek rosszat és van mellette egy felnőtt, aki “elbírja” ezeket az érzéseket.
Kognitív rugalmasság: Annak a felismerése, hogy egy problémára több megoldás létezik, és a kudarc nem végleges állapot, hanem a jelenlegi helyzet.
Szociális védőháló: Alapja az a tudat, hogy baj esetén van kihez fordulni; egy biztonságos, támogató kapcsolat a legerősebb védőfaktor a stressz ellen.
Én-hatékonyság – A „Képes vagyok rá” tudata: Ez a mély meggyőződés, hogy bármilyen nehéz is a helyzet, rendelkezem azokkal a képességekkel, amikkel hatni tudok a kimenetelre. Ez a belső hit adja a bátorságot az induláshoz akkor is, ha nincs, aki fogja a kezünket.
A „jószándékú gátak”: Amikor a segítő szándék visszájára fordul
Szülőként a legnehezebb feladat végignézni a gyerekünk küzdelmét. Ilyenkor gyakran ösztönösen olyan válaszokat adunk, amelyek rövid távon megnyugtatóak, hosszú távon viszont megfosztják a gyereket a fejlődés lehetőségétől. Esetlegesen túl gyorsan sietünk a segítségére.
- Az akadálymentesítés Sokszor már azelőtt elhárítjuk a nehézséget, hogy a gyerek találkozna vele. Megírjuk helyette a leckét, elintézzük a konfliktust a barátjával. Pedig a frusztráció eredményezi a fejlődést.
Miért hátráltat? Ha a gyerek sosem tapasztalja meg a kisebb kudarcokat biztonságos környezetben, nem fogja tudni kifejleszteni azokat a saját megküzdési stratégiákat, amik a nagyobb problémákhoz kellenek. Nem az a cél, hogy a gyereknek ne legyen rossz, hanem hogy ne legyen egyedül ezzel!
Mit mondjunk helyette? A probléma helyett fókuszáljunk a megoldásra! „Megértem, hogy nagyon rossz neked, amikor nem játszik veled a barátnőd az oviban! Gyűjtsünk pár dolgot, mit tehetnél azért, hogy ez változzon! Próbáljatok olyat játszani, amit mindketten szeretnétek, vagy ha sehogy nem megy, keress egy másik játszópajtást, esetleg nézz egy olyan játékot, amivel egyedül is lefoglalod magad!”
- Érzelmi érvénytelenítés „Ne sírj, nincs is semmi baj!”, „Katonadolog, nem is fájt!” – ismerős mondatok? Bár megnyugtatásnak szánjuk, a gyerkőc érzéseit akkor és ott érvénytelenítjük.
Miért hátráltat? A gyerek azt tanulja meg, hogy az érzései nem megbízhatóak vagy „rosszak”. Ha nem bízhat a saját megéléseiben, nem fogja tudni szabályozni sem azokat, ami az önszabályozás – és így a reziliencia – alapja.
Mit mondjunk helyette? „Látom, ez most nagyon nehéz, gyere, megölellek!”, „Látom, ez most nagyon fájt! Gyere, nézzük meg, mekkora a baj! Úgy nézem, mehet tovább a játék!”
Hogyan támogathatjuk valóban a rezilienciát?
A modern megközelítés a „támogató jelenlét” elvét vallja. Ez azt jelenti, hogy nem oldjuk meg a gyerek helyett a feladatot, de nem is hagyjuk magára a problémával.
Ami valóban segít:
Érzelmi tükrözés: Ahelyett, hogy megnyugtatnád, nevezd meg, amit érez: „Látom, hogy most nagyon csalódott vagy, mert nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna. Ez tényleg rossz érzés.”
Kérdezés a megoldás helyett: Ha már megnyugodott, segíts neki saját megoldást találni: „Szerinted legközelebb mi segíthetne? Van ötleted, hogyan próbálhatnánk meg újra?”
A folyamat dicsérete: Ne az eredményt (az ötöst vagy a győzelmet) dicsérd, hanem a befektetett energiát és a kitartást. Ha az eredményt dicséred, a gyerek félni fog a kudarctól. Ha viszont a kitartását értékeled, elhiszi, hogy a fejlődése a saját kezében van, és legközelebb is beleáll a nehéz feladatokba.
Összegzés
A reziliencia olyan, mint egy izom. Állandó edzéssel fog kialakulni. Szülőként rengeteget tehetünk azért, hogy ezt a képességet megteremtsük és trenírozzuk a gyermekünkben. Először is mindig validáljuk az érzéseit, aztán tartsuk meg a realitást: nem mindig lesz úgy, ahogy ő szeretné, hogy alakuljanak a dolgok. Végül pedig bízzunk a gyermekünkben, higgyük el, hogy képes megoldani az elé gördülő helyzetet, és akkor ezt is tudjuk közvetíteni felé. Ezzel felépítjük azt az identitást, hogy: „jó vagyok még ha hibázom is.” Tehát a gyerkőc nem azonos a rossz viselkedésével és ezt ő is megtanulja. Ez az ami megvédi az összeomlástól vagy a lebénultságtól a nehéz helyzetekben.
